Az ősszel kitűzött nem normális terv miszerint én a senkiházi utolsó-utáni csicska túlsúlyos beképzelt majom azt a nemnormáliselvetemültmarhanagyökörséget találtam ki, hogy neki megyek az Ironman-nek mert hát ügye váltóban milyen ciki indulni alapon, meg hát nem sok ilyen hülye 140 kg-os marha van aki ilyenekkel szórakoztatja magát, de bevállaltam.
Tudván, mennyi kínos és nehéz szituáció lesz az egészben.
A rengeteg "hülye vagy ekkora testtel" szlogent már kezdem megszokni. Mondhatom azt is, hogy tényleg küzdök mint malac a jégen. Az is igaz, hogy tervezett fogyás nem úgy sikerült ahogy a tervben szerepelt. Ehhez hozzá adódott egy kis munkahely váltás, keresés, stressz, gyerek születés, szóval semmi komoly csak amolyan nyavalygás. Szó mi szó nem sikerült a fogyás része.
De ezeket leszámítva, edzés oldalon és szívben rohadtul minden porcikám azon vagy, hogy meg AKAROM és meg is TUDOM csinálni. Az időterv nálam amúgy sem arról szólt milyen csúcsokat döntök, hanem arról, hogy tűzijátékot már sörrel a kezemben néma bambasággal lessem.
Rengeteg óra edzés áll mögöttem, rengeteg olyan óra mikor nagyon nehéz volt fejben is edzeni mert az utóbbi pár hónap máshol voltam fejben. De ettől függetlenül nyomtam.
A hétvégén elérkezett a Velence 10. Az előző hétvégén egy hegyes bringán meghúzódott a térdem ezért egész héten kényszerpihi volt. Még pénteken este is azon morfondíroztam, mi legyen. Nekimenjek és lehet, hogy rosszabb lesz vagy megpróbálom és lehet hogy jó lesz.
Nekimentem. Igaz, hogy az új meló miatt késő este értem haza Debrecenből és futás volt a tecsóba izotóniás italért meg szenyóért. Így kb öt óra alvással negyed hétkor ott voltam Velencén. El is kezdtük a cimborámmal(ő 7X-es IM). Az első kör nagyon jó volt, fokozatosan gyorsultunk ahogy melegedtünk. A kör végénél, persze a barátomnál megindult a hangya így ő nekieredt. A következő körnél egyedül mentem. Jó volt minden, nem fájt a térdem, éreztem , hogy megtaláltam a tempót.
Aztán úgy Pákozd környékén beütött a SZAR!
Előzmény: Az utóbbi két hónap azzal telt, hogy tekertem, és eltört egy küllő. Javítás. Megint tekertem. Eltört a küllő. Javítás. Ezt többször eljátszottam. Autós mentés stb...
Teljes küllő csere. Tekerés. Nyolcas. Centír. Tekerés. Centír.
Szóval Pákozd magasságában érzem, hogy ráz a seggem. Csak nem fel-le, hanem jobbra-balra. Leszálltam és már megint mi: egy rohadt nagy nyolcas.
Na ott az út szélén, volt az a pillanat, hogy itt van vége.
Még visszatekertem Velencére. Odamentem a rendezőkhöz, hogy fizessek.
Ott megkaptam az utolsó kenetet. Kiállítottak egy oklevelet a nevemre, hogy teljesítettem 2 kört össz: 56 km-ert. Kb 10-en akkor regisztráltak. Nem tudom szavakba önteni az érzést, hogy ott akkor mi zajlott le bennem. Az első érzés az az volt, hogy bicikli árokba be, és hagyom ezt az egészet a p....ba.
Bepakoltam és közben néztem ahogy mindenki teker-teker és teker.
Hazafelé egy kis pozitívum volt látni Peti nyáltól habzó elvetemült tekintetét ahogy taposta a bicajt, de fejben most egy kicsit sajna bezuhantam.
A bicajt megint szervízbe helyeztem, egész hétre. Új kereket próbálnak építeni ami talán jó lesz.
Tudom, hogy az IM is arról szól, hogy a holtpontokat át kell élni, de amikor az emberen kivűl álló "holtpontok" befolyásolnak akkor mi a szar van????
Mivel ez egy edzésnaplós blog: 56 km tekerés , 1 óra 46 perc
a pulzust meg se néztem, kb: átlag 145
